Csak most vettem rá magamat, hogy leírjam mind azt, amit tegnap éreztem magamban, mert ha tegnap tettem volna, tuti elbőgöm magam. Alapból is nyűgös voltam, és fáradt, erre még rájött az újabb matek 3-as. Mindenkitől megkaptam a magamét, és...na jó, kezdjük az elején.
Nem rég kaptam egy 5-öst matekból, és teljesen fel voltam dobódva. Azt hittem, hogy végre megint visszatért a régi énem. Erre tegnap készhez kaptam a 3-as dogámat, és teljesen elcsüggedtem. Szomorúság öntött el. Aztán tisztára kétségbeestem, hogy el kell ezt mondani anyáéknak, és mindenkinek. Amikor ezt megtettem, és minden félét a fejemhez vágtak, tisztára kész voltam. Haragudtam rájuk, hogy nem tudnak megérteni.
Aztán rájöttem, hogy itt csak és kizárólag én vagyok a hibás. Minden félét mondogattam magamnak, míg végül oda jutottam, hogy egy elcseszett ember vagyok, aki semmire sem képes. Se arra, hogy tanuljon egy kicsit, se arra, hogy igaz barátnő legyen, se arra, hogy kiálljon magáért. Semmi nincs bennem. Csak egy hülye vagyok, akinek nincs jövője. Ebben anyáék csak megerősítenek. Ma is úgy jöttem haza, hogy azt kérdezgették, "Ma hány hármast hoztam haza?" ők nem érzik, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoznak nekem, de én viszont szörnyen érzem magam. Most is, azért, mert pár percre idejöttem, ezért elkezdték mondani, hogy menjek tanulni most, és amikor mondtam, hogy ezt még meg szeretném írni, akkor elkezdtek azzal dobálódzni, hogy "Nem muszáj egyetemre menni! Ilyen szorgalommal meg se próbáld!" ezzel egyenesen a lelkembe tipornak, mert tudom, hogy valaki olyat akarnak maguknak, mint R a nővérem, de én soha nem leszek olyan, mint ő! Nem vagyok képes rá! Nekem nincs olyan agyam, mint neki, és ugyan annyi tanulással én nem megyek semmire. Szörnyű ezt érezni. Hogy engem semmibe vesznek, mert nem vagyok képes az emelt matekot hármas fölé hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése