Drága nővérkém

   Nővérem R, most elment Amerikába dolgozni és utazgatni egész nyárra. Annyira hiányzik! Már több mint egy hónapja ott van. 7 óra időeltolódás van, szóval Vagy én várok rá éjfélig, vagy ő kel fel korán, hogy tudjunk beszélni, de akkor sem mindig. Nagyon nehéz nélküle, mert mindig neki mondok el mindent, és most nincs itt, és magamba kell, hogy fojtsam az érzéseim. Másoknak csak nem kezdek el panaszkodni, megugrálni attól függően milyen hangulatom van! Nagyon rossz nélküle, de próbálok erős maradni, és nem sírni, vagy egyebek. Csak a mai este kicsit elfáradtam, és sokáig vártam rá. Ez így összeadódva sok volt, és majdnem sírtam utána. De csak majdnem! 

   Amikor hittantáborban voltam, akkor utolsó este kint voltunk a sötétben, és körbe kellett ülnünk. Volt egy asztal, rajta egy fa keresztel. Mindenki kapott gyertyát, és egyesével mentünk ki hálát adni valamiért. Akkor eszembe jutott R. Hálát adtam, hogy a családban mindenki jól van, de ezt főleg neki címeztem. Először úgy szólt a hálát, hogy köszönöm, hogy megtehette a Nővérem, hogy elmehetett más országba, sőt más kontinensre, és világot láthat, és eddig még nem esett semmi baja. Csak az olyan...furcsa lett volna. De miközben a többiek mondták a hálájukat, és én ezen gondolkoztam, a szemem megtelt könnyel. Akkor törtem meg először ezen a nyáron. És aznap este elmeséltem ezt Zs-nek, és akkor is majdnem sírtam. 

   Tudom, hogy most ez jó neki. Világot láthat meg minden. De ilyen sok időre még nem váltunk szét, és nincs úgy nap, hogy egy véletlen elszólásról, egy zenéről vagy épp egy reklámról nem ő jutna eszembe. Fogalmam sincs mit tennék, ha történne vele valami ott. Nem, erre nem is gondolok. A pozitív dolgok azok, amiket vonzanom kell. Gyenge vagyok, ez tény, de R-ért erős akarok maradni. Nem fog könnyem hullani! Maximum örömkönny, amikor visszatér! :)

Nem tudom mit érezzek

    Nem tudom, talán sírnom kéne...de nem megy. Én jó barátnak gondolom magam, de lehet, hogy talán túl jó is vagyok. Miért nem tudom azt mondani egy srácnak, hogy "Igen, én nem csak barátként gondolok rád!". Talán tényleg későn érő típus vagyok? Vagy csak túl sokat tudok? Attól félek, hogy nekem is sírnom kéne egy srác után, vagy lehet összetörik a szívem, és félek?
   Miért nem tudok úgy érezni, mint a többi lány. Epekedni egy olyan srác után, akit nem szerezhetek meg...olyan átlagos lenne. Én miért vagyok csak a barátnő, aki a tanácsokat adja, pedig semmi tapasztalata sincs? Merész dolgokat akarok csinálni, de belül félek. Nem szeretnék csalódni, mert én sem szeretem ha csalódnak.
   Vagy lehet, hogy e mögött azért több van? És még én magamat sem tudom megfejteni? Túl sok a variáció, és én egyre jobban eltévedek köztük. Őrlődöm, mikor nem is kéne. Lehet, hogy túlparázom az egészet...