Szóval...rátérek a lényegre. Az a helyzet, hogy néha úgy érzem, hogy minden nap ugyan olyan. Alszom, suliban vagyok, hazajövök, házit csinálok, alszok. Nagy vonalakban ennyi. És ez csak ismétlődik, és ismétlődik és ismétlődik. Tisztára ki tudok készülni tőle. Néha sírógörcsöt tudnék tőle kapni. Szörnyű ez az érzés. Minden napot ugyan úgy leélni. Nem is érzem, hogy élnék. Kicsit sem vagyok több mint előző nap, vagy az azelőttin.
Erre találtam azt ki, hogy ha ezt veszem észre magamon, akkor valami plusz helyezek az életembe. Mint például ez a blog. Vagy egy találkozó a barátaimmal, ami máris jobb kedvre derít, és érzem, hogy élek. Ez a tinik számára mindennél fontosabb. Na meg persze az, hogy néha szabadnak is tudják magukat érezni. Az örök bezártság úgy fojtogatna, hogy sikítani tudnék. De szerencsére a szüleim elég rugalmasak, és hétvégén szinte mindig ki tudok kapcsolódni (kivéve, ha takarítani kell). Van, hogy csak annyi kell, hogy érezzem, hogy élek, hogy bekapcsolom a zenét, és önfeledten énekelek, vagy táncolok. Senki nem lát, bármilyen ballábas, vagy hamis lehetek. De élek!
Tudom ezeket ajánlani, illetve azoknak akik szeretnek olvasni, tudok ajánlani az olvasást. Ha bele tudsz bújni más ember bőrébe, akkor máris szabad vagy. Egy olyan világban, ami nem is létezik, de abban a percben, amikor olvasol, még azt is elhiszed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése